Hát ez is eljött. Csak úgy magától. Mert ez nem jön parancsra, kérésre, külső nyomásra, idióta kampányra. Ha valaki nem akar, hát nem akar. Én viszont akarok. Sokáig nem jött a valódi érzés, hogy én gyereket fogok vállalni, valahol mélyen persze ott volt, de az nem olyan kézzel fogható. Amikor már el is kezd foglalkoztatni a téma, akkor olvasol, és egyre többet gondolsz rá. Még sosem álmodtam azelőtt terhességről, de már ez is megvolt. Láttam magam nagy pocakkal. Jó érzés volt, nem ijesztő. Oké, anyasági gondolat pipa. De hát ugye ez nem egyszereplős játék. 33 éves koromig bolyongtam a párkapcsolatok kusza útvesztőjében és már majdnem feladtam. Amikor…végre az ismerőseim is kezdték elfogadni, hogy nem én leszek az örök szingli, sőt még leszbikus sem vagyok, merthogy sokan gondolták ezt. Kicsivel több, mint egy év volt mire szóba került nálunk a téma, s szépen bekúszott mindkettőnk agyába, hogy milyen lenne szülőnek lenni. Egyre többször gondoltunk rá. Persze a pasik másképp élik ezt meg, egészen biztosan nem olvasott az én kedvesem sem annyit a témáról, mint én ebben az időben. Azt gondolom, csak akkor érdemes belevágni, amikor mindketten valójában szeretnétek. Hogy ki meddig vár a babavállalással, mindenkinek a saját dolga. Aki úgy érzi, hogy ő sosem szeretne anya lenni, azt is el kell fogadni. Mi szeretnénk, ha lenne valaki/lennének valakik, akik a mi gondolatvilágunkat továbbvinnék, akik hasonló bátorsággal olykor vakmerőséggel vágnak neki az élet dolgainak. A mi kis családunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: